Egy bontásra ítélt házikó utolsó kincse ez a lábakon álló ruhaszárító volt.Nem volt kérdés, magamévá nyilvánítom...
Mert végül is azért hívtak, hogy vigyem,
amit hasznosnak gondolok.
Mivel más már nemigen volt az üres épületben,
így ebben az árva, rám váró jószágban láttam meg
a hasznot. :-)
Itthon letakarítottam a portól, sártól;
két darabra bontottam és mivel csiszolni nem is kellett, csak lefestettem csónaklakkal.
A színe gyönyörű lett!
A fakóvá öregedett, egykori teregető állványt a sárgás-barnás-vöröses, kültéri, időjárásálló lakk megtöltötte élettel.
A szakadozott szárítózsinórokat kicseréltem és egyesével fűztem be a szembeálló lyukakba.
Mert eredetileg egy zsinór volt végigfűzve benne, irányt váltva a végeken;
én viszont azt nagyon utálom, mikor a zsinegek elcsúsznak a teher alatt és nem egyforma feszesre nyílik ki a teregetőhely (pszichés ...)
Jó döntés volt elhozni; boldogan használom,
mikor a nagyobbik szárító kevésnek bizonyul,
vagy a fix teregetőhelyre éppen nem süt oda a Nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése